Egy hosszú munkahét és egy óraátállítás megpróbáltatásai után mindenki időben ott volt a parkolóban és elindultunk buszainkkal a hosszú útra. A szokásos nagyváradi matricavásárlás után elgémberedett lábainkat örömmel nyújtottuk ki, amikor végre megálltunk a Vércsorog vízeséshez vezető út mellett. Gondoltam, hogy lesz részünk hóban, azonban abban bíztam, hogy túl a Bihar hágón már csak mutatóba kapunk a fehérségből.

Na az első lépések után kiderült, hogy tévedtem. Letaposott, jeges úton kezdtük meg sétánkat. Kiérve a házak takarásából, az erdőben egy erdészeti úton még jól járható traktornyomban haladtunk. A nyom többször keresztezte a patakot a csapat bevállalósabb (vagy vakmerőbb?) tagjai követve a gép nyomvonalát, köveken ugrált át a patakon, mások pedig az egyszerűbb lehetőséget kihasználva a hidakon keltek át. Aztán egyszer csak véget ért a "jóvilág", a traktor nem ment tovább, mi viszont még csak félúton jártunk a vízeséshez, így elkezdődött a hótaposás.

A csoport egy sorban, egy nyomban haladt, türelmesen várva, hogy az elöl haladó megtegye azt a "bizonyos első lépést" a szűz hóban. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki törte az utat: Szóval, KÖSZI : (Lajos, Laci, Barna, Csabi).

Az idő csodaszép volt, a hó meg hatalmas, volt aki combközépig beszakadt. A máskor könnyedén bejárható útvonal az elemek viszontagságainak köszönhetően erős kitartást követelt a társaságtól. Azért mentünk rendületlenül és folyton azt a bizonyos "kanyart" vártuk, ami után feltűnik a kőomlásos meredek oldal, ami után már tényleg ott látható a vízesés. Közben készült némi hóangyal és egy "rénszarvas" is :-). Az út elég hosszú volt és csak nem akart eljönni a "kanyar". Aztán egyszercsak tényleg ott magasodott előttünk a meredek hegyoldal, amelyen az út nyomvonalát még csak nem is sejtettük. Ezért aztán hol a patak jobb, majd a bal oldalán kezdtük el megközelíteni a vízesést. Végül aztán már tényleg ott álltunk a megfagyott víztömeg mellett. Hát így megfagyva nem nyújtotta azt a lenyűgöző látványt, mint tavaszi hóolvadás idején, a megfagyott víztől a nevét adó vöröses sziklákat sem tudtuk jól szemrevételezni, de azért így is különleges volt.
Megebédeltünk és persze elkészültek a csúcsfotók és a már jól letaposott úton simán, fele annyi idő alatt visszasétáltunk a buszunkhoz. Rövid buszozás és némi "brindzás placinta" megkóstolását követően leparkoltunk a Rozsdás árok előtti parkolóban. Csak abban reménykedtünk, hogy ide már mások is felmentek előttünk és nem nekünk kell kitaposni az utat a méteres hóban. Szerencsénk volt, volt már nyom. Igaz az elején kicsit eltért a jelzett úttól de egy merész 89 fokos emelkedőt legyőzve visszatért az eredeti jelzéshez.

A csapat lelkesebb része ügyesen vette az akadályokat és szinte szárnyaltunk az előzőleg már letaposott hóban és kb. 35 perc alatt kitárult előttünk a fennsík, majd hamarosan a Rozsdás árok szélén fújta a szél a hajunkat. A Havasok csúcsaira tökéletesen ráláttunk és maga a Rozsdás árok is különlegesen kontrasztos képet nyújtott a fehér és vörös keveredésével. Egyszóval csodaszép volt és aki feljutott ideáig az megérdemelten nyugtázta a napot. Némi pihenő után szépen learaszoltunk a parkolóig. Még a nagyon meredek hófal sem volt olyan vészes lefelé, mint amilyennek elsőnek tűnt, mindenki bátran abszolválta a feladatot. A máskor oly könnyed túra az időjárás jóvoltából igazi kihívást jelentett, de kellemes idő, napsütés volt a jutalma annak, aki erejét itt kipróbálta.