Amikor megkaptam a szabolcsiak felhívását rögtön kedvet kaptam a részvételhez, annál is inkább, mert egyedül nem mertem volna elindulni, és egy tapasztaltabb, szervezettebb út pedig épp kapóra jött. Nem kellett sokat győzködnöm Böbét sem és Ildi is rögtön igennel válaszolt az ötletre. Az én párom persze minden lehetséges módon le akart beszélni az útról és felsorolta az összes lehetséges rosszat, ami csak történhet velünk (pl. megbüntetnek, zsarolnak, lerobbanunk, elveszítjük a fél vesénket…). Ezen kívül még, akik már jártak arrafelé, sorra adták elő rémtörténeteiket. Tehát kellő gyomorgörccsel indultam neki az útnak.

A szervező Bálint Jánossal megbeszéltük, hogy Tiszabecsnél a határ előtt találkozunk reggel 8-kor. Ez az időpont eléggé leszűkítette az utunkat, mert 6-kor tudtunk csak elindulni Debrecenből, de végül is az első feladatot sikeresen teljesítettük. Ezután már "csak" át kellett jutnunk a határon. Ukrán idegenvezetőnk István, mindent magabiztosan intézett és mondta, hogy ne aggódjunk, simán átmegyünk. Természetesen nekünk rögtön a magyar határőrökkel gyűlt meg a bajunk, de aztán végül is sikerült orvosolni a problémát.

Átérve Ukrajnába pénzváltás az utcai váltótól, akit beszerveztek nekünk a határhoz és tankolás (kb. 100.-Ft-al olcsóbb a benzin litere, mint nálunk) következett. Aztán elindultunk a kb. 200 km-es utunkra. Az utak minősége sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Persze vannak kátyúk, de nem olyan mennyiségben, hogy ne lehetne menni. Az ukrán sofőrök szeretik a tempót és gyakran indexelés nélkül kezdtek előzésekbe, mondhatni dinamikus sofőrök.

Egyébként sem oda, sem visszafelé nem láttunk rendőröket és nem is állítottak meg minket, tehát az úttal nem volt gond. Kostylivka nevű helyen egy szép zöldövezetben ütöttünk tábort. A táborhelyen egy büfé és egy-egy tottyantós klotyó, na meg a Fekete-Tisza vize, illetve néhány patakocska nyújtotta a komfortot.

Az első napon hosszas előkészítés után a többiek raftingolni indultak a Fekete-Tiszára én pedig az operatőr szerepét vállaltam magamra, körbebástyázva magamat mindenféle fényképezőgéppel és kamerával.

Böbe rafting élményei:

Nagy izgalommal készültünk (Ildi és Én) a Tiszai raftingra. Itthon nagyon rémisztgettek bennünket, hogy Ukrajnában nagyon vadak a vizek. Meglátva vezetőnket nem nyugodtam meg. Igazi "vadember" sántítva közeledett. Kicsit megnyugtató volt hallani, hogy nem a vízen szerezte sérülését. Míg vártuk a felszerelést, további információt gyűjtöttünk. Nagyon vad a víz, veszélyes kanyarokkal és zúgókkal tarkított az út. Neoprén ruhát és csizmát kaptunk, majd vízhatlan kabátot, mentőmellényt és sisakot. Elkocsikáztunk a beszállási pontra, közben csodáltuk a vizet, amin nem sokkal később eveznünk kell. István megnyugtatott, hogy a kis busz végig fog bennünket kísérni, ha gond lenne, azonnal itt a segítség a partról.

Gyors oktatás a szárazon, majd elosztottuk a csónakokat, és vízre szálltunk. Ildi és Én egy 6 személyes felfújható gumicsónakkal utaztunk István kormányzása és vezénylése alatt. Szerencsére legelöl ültem, így a víz elsőként csobbant rajtam és a tempót is én diktálhattam. Szóval elindultunk, István kormányzott, a hangulat vidám volt. Megtanultuk a raftos üdvözlést. Vártam a nagyon vad és félelmetes folyót, ami nem akart jönni. Két rövid szakaszon fodrozódott és hullámzott a víz, de annyira stabil volt a csónakunk, hogy semmi félelem nem volt bennem. A vízállás alacsonysága miatt 2 helyen fennakadtunk a nagy köveken. Ilyenkor a teendő: kiugrás a csónakból és betolni a mélyebb vízbe, majd beugrás a csónakba és lapátolni tovább. Nagyobb köveket kerülgettünk a sebesen folyó Tiszán, majd csendesebb szakaszon üdvözöltük a partról fotókat készítő Margónkat. Egyszer álltunk meg fürödni kb 15-17 fokos vízbe. Neoprén ruhában kellemes még ez a vízhőmérséklet is. Néhol horgász helyiek üdvözöltek, vagy szidtak bennünket. 2 óra volt az evezés. Kikötés után magunknak kellett a csónakot a partról a kocsihoz cipelni, ami szintén a program része.

Izgalmas volt, de nem vad és nem veszélyes. A Rába sokkal huncutabb sodrású és ravaszabb kanyarokkal tarkított. A felkészítés során a vezetőnk jól ránk ijesztett. Figyelme természetesen mindenre kiterjedt, még dicsérgette is a legénységet. Összességében bár fáradt voltam, élveztem, de elmaradt a kihívás teljesítésének mámorító érzése.

Vissza a szárazra….

Este szalonnáztunk és vártuk a másnapi túrát a Fekete-Tisza forrásához.

Reggel késve sikerült elindulnunk, ezért ukrán vezetőnk az utazási időn próbálta behozni lemaradásunkat, így én mint sofőr nem túl sok mindent láttam a tájból, mert folyton az utat kellett sasolnom, olyan tempóval száguldottunk. Aztán némi murvás út után végre leállítottuk járműveinket és elindultunk a túrára. Kaptunk ukrán idegenvezetőt (Jenőt) aki nagyon kedves volt, nyelvi nehézségei ellenére azért próbált némi információt átadni, bár főként a csoport elejének.

Utunk során végig murvás úton a Fekete-Tisza mellett haladtunk, olyan úton, ahol teherautók, uaz-ok hordják fel a turistákat a forráshoz. A folyó itt még hol hevesebben, hol lágyan ringatozó folyócska. Megnéztük a helyet, ahol 2000-ig egy víztározó állt, azonban az akkori árvíz elmosta a gátat és ma már dús erdő borította a 8 évvel ezelőtti vízzel borított területet. Csodákra képes a természet!

Az út utolsó szakaszán már jelzéssel is találkoztunk és némi szintemelkedést is le kellett küzdenünk a szép erdei ösvényen. Aztán hamarosan felbukkant a kiépített Tisza forrása, amelyből épp csak csepegett a víz. A bátrabbak megkóstolták, a kevésbé merészek csak a kezüket mosták meg a vízben.

A forrás felett kis ösvényen felkapaszkodtunk, ahol nagyon szép panoráma tárult elénk. Elfogyasztottuk csúcs-csokiainkat aztán kicsit relaxáltunk. Vissza ugyanazon a murvás úton mentünk, amely így másodjára már eléggé unalmasnak tűnt. Este későn értünk vissza a táborhelyünkre, és volt aki a büfében kapható vacsorára számított, amely mire mi visszaértünk már bezárta kapuit.

Reggel aztán az előző napi megpróbáltatások után a csapat nagy része úgy döntött, hogy nem vállal be egy hasonlóan hosszú (kb. 25 km-es) túrát, ezért csak hatan indultunk útnak. Újabb autókázásra indultunk, de ezúttal már csak szolid sebességgel így nekem is volt időm nézelődni vezetés közben. Rahón megnéztük a Fekete és a Fehér Tisza összefolyását, és innen már Tiszának hívható a folyó. Közben csatlakozott hozzánk előző napi túravezetőnk és elindultunk Láposmező felé (Luhy). Mivel a Fehér-Tisza forrása az ukrán-román határon fekszik, ezért ehhez a túrához engedélyt kellett kérnünk, amiben túravezetőnk segítséget nyújtott. Miután megszerezte az engedélyt így útnak eredtünk. Csodálatos lankák, hihetetlen zöld domboldalak mellett haladtunk el. Hosszú autókázás után Láposmezőn letérve a főútról elkezdtünk autóinkkal araszolgatni a dózerúton. Kátyú, sár és újra kátyú, sőt óriási lyukak "díszítették" az utat. Lassan haladtunk, aztán egy fakitermelésnél megálltunk. Igazából itt kezdődött az alapvető probléma, mert kiderült, hogy túravezetőnk még soha az életben nem járt fenn gyalog a forrásnál csak autóval. A kiindulási helyről igazából nem sikerült megállapítani, hogy hol is van, vagyis már amikor elindultunk se tudtuk, hogy hol is vagyunk…

Persze jelzés az nem volt egy cseppnyi sem, így sétáltunk a dózerúton, közben hol eleredt az eső, hol elállt. A táj egyébként igazán vadregényes volt. A Fehér Tisza egyébként sokkal vadabb, sokkal nagyobb eséssel folyt, mint a Fekete Tisza.

Utunk során kiderült, hogy már messze nem a Fehér-Tisza mellett haladunk, mert sikeresen a rossz utat választottuk, így kis módosítással elindultunk hegyet mászni. Aztán kiderült, hogy nem azon az úton vagyunk, amin elvileg a térkép jelzi az utat, így harmadik variáció után és egy fakitermelő munkás tanácsára, Jenő szavaival élve, elindultunk megkeresni egy házat a legközelebbi hegyen.

Persze mondanom sem kell, hogy ez a művelet is kudarcba fulladt végül egy tarvágáson találtuk magunkat, ahonnan azért szép kilátást élvezhettünk. Némi élelem elfogyasztása után aztán visszaindultunk autóinkhoz. Menet közben aztán áfonya és rengeteg szamóca kárpótolt a túra sikertelenségéért.

A táborhely felé menet kicsit vásároltunk, majd este vacsoráztunk. Én megkóstoltam a "borscs" levest. Valamilyen céklás káposztás, húsos, kapros leves volt. Szerintem egészen ehető, sőt én még finomnak is nevezném.

Az utolsó napon tábort bontottunk, közösen indultunk hazafelé kocsikaravánnal. Út közben megálltunk Európa földrajzi közepénél. Ez Kostylivka és Kruhlyi között az országút mellett található, amelyet nagy parkoló övez és persze már itt megvehetjük az ajándék hűtőmágnest vagy matrjoska babát a helyi árusoktól. Érdemes itt betérni egy múzeumként és "büféként" is működő épületbe, ahol a falakon nagyon sok érdekes dolgot találhatunk a tangó-harmónikától kezdve a "lóbálós" vasalókon át a biciklikig felfüggesztve.

Utunkat legközelebb Huszton szakítottuk meg, mert megtekintettük a várat. Ide a csoport szinte minden tagja különböző úton jutott fel, ki nehezebben, ki könnyedebben. A várat sajnálatos módon nem tartják karban, így fent kb. 2 méter magas csalánerdő fogadja a rengeteg turistát. (De tényleg sokan mennek fel!)

Sajnáltam, hogy nem volt nálunk macheta! Tehát a zöld rengeteg mögött olykor-olykor felbukkan egy-egy épen maradt várfal, illetve bástya maradványa. Majd a kis ösvényeken sikerült némi kilátást is megtalálnunk. Lefelé már együtt ment a csapat. Javaslat, hogy ha valaki egyedül vág neki az útnak, amikor szembe áll a heggyel és három utat lát maga előtt, akkor a bal oldalin induljon el felfelé, mert azon nagyon kényelmesen tud felsétálni. (Van ott egy 1915-ös feliratú piramis alakú emlékmű, ha ezzel szembe állunk, akkor ettől balra indul a lightos út!)

Összegzésként annyit, hogy nekem tetszett ez a vidék és mindenképpen vissza szeretnék még menni. Köszönet a szervezésért Bálint Jánosnak (Észak-Alföldi Regionális Természetbarát Szövetség elnöke), aki hagyományteremtő módon kezdett hozzá ehhez a feladathoz és aki nélkül valószínűleg idén mi sem kóstolhattunk volna bele e táj szépségeibe.


További képek a galériában