Ugyan nem terveztem, de beszélgettem Margóval, és kiderült, hogy részt lehet venni a Tortúra Teljesítménytúrán, és az előzetesen beharangozott -10, -15°C-os hideg és a legalább 5 cm-es hó vastagsága ellenére mi a 65 km-es távot szerettük volna teljesíteni.

A már megszokottak alapján, rövid egyeztetés után szombaton hajnalban elindultunk a megpróbáltatásra. Kényelmesen volt időnk felkészülni megfelelő ruhamennyiséggel a hideg idő ellen. 6 órakor már útnak is indultunk. A havas erdei úton még a jelzést sem kellet figyelni, mert az előttünk haladó túrázók útjelzőnek ott hagyták nyomaikat. Az erőteljes emelkedőben egyáltalán nem éreztük a -10°C-ot sőt, még könnyíteni is kellett a menetfelszerelésen, mert +18°C-nak éreztük a külső hőmérsékletet.
A korai indulás miatti sötétséget sem észleltük, mert a havas táj szinte világított és így szép lassan megérkeztünk a bükkszentkereszti ifjúsági táborba, az első ellenőrző ponthoz, ahol meleg teával és hideg étteremmel vártak. A korai indulás miatt azért a meleg teához gyorsan falatoztunk egy kis hazai reggelit is. Rövid pihenés után folytattuk utunkat a következő ellenőrző pont felé. Elindulás után kissé hidegnek éreztük a levegőt, de miután megint kellően elkezdtünk emelkedni a fennsík felé, ismét le kellett venni a kesztyűt, sőt még a sapkát is feljebb kellett tolni, mert "hirtelen" nagyon meleg lett. Az ellenőrző pontok nem túl sűrűn követték egymást, így közel 18 km leküzdése várt ránk. Ezen a szakaszon nagyon sok emberrel találkoztunk, így féltávig nem túl sok magányos kilométerünk volt. Ámulva néztük a hegyre felfelé is futó embereket.

Aztán megérkeztünk a bánkuti ellenőrző ponthoz. Itt már 13:00 körül jártunk időben, így aktuálissá vált az ebéd, ezért nagyon örültünk a finom zsíros kenyérnek és az ízletes meleg teának, na és az ekkortájt igen szűkösnek bizonyuló meleg helyiségnek. (Merthogy ez volt a 32 km-re nevezők végállomása és így igen zsúfolt volt a helyiség.)

Ahogy a melegből kijöttünk, a hideg nagyon hidegnek érződött, mert elfogyott egy darabig az emelkedő. Félúton elkezdett fújni a jeges szél, ami még a havat is hordta. Ez olyan sarkvidéki hideget kreált hirtelen, hogy nagy sebesen kellett előszednünk mindenféle sálat a zsákjainkból, hogy megóvjuk orrunkat, arcunkat a lefagyástól. Itt már kezdtük elhinni, amit egész héten hallottunk a meteorológusoktól, hogy valóban nagy mínuszok kergetik itt egymást a következő időszakban.
A 3. ellenőrző ponton Tamáskúton, ismét ihattunk meleg teát, de csak az udvaron. Biztosan azért, hogy nehogy hozzászokjunk a kényelmes meleg szobához. Itt már elővettük a lámpáinkat is, mert besötétedett. Ahogy a fedett udvarról kiléptünk szembesültünk azzal, hogy már nem csak a sötétséggel, hanem a hóeséssel is meg kell küzdenünk. Itt kezdődött az utolsó előtti kissé emelkedős, havas, sötét kilométerekben hosszú szakasz. A hóesés miatt a mások által kitaposott nyomok egyre jobban eltűntek, tehát a lámpával még a jelzést is keresgélni kellett a fákon.

Nagyon-nagyon hosszú, sötét, havas ("gyilkos") szakasz volt. Aztán egyszer csak végre megérkeztünk a vár-kúti utolsó ellenőrző ponthoz. Itt megtudtuk, hogy már "csak" 10 km van hátra, mi is számolgattuk, hogy hogyan is állunk az idővel. Nem mondhatjuk, hogy annyira rosszak lettünk volna a körülmények ellenére, így hosszabb pihenőt tartottunk. A meleg helyiségben regenerálódtunk, szárítkóztunk, teáztunk, itt azonban már a zsíros kenyér nem csábított el minket. A kiolvadás és a pihenés szinte csodát tett, megújult erővel indultunk el Eger felé, üdén, vidáman, mosolygósan, azzal a boldog tudattal, hogy már csak 10 km van hátra. A hó továbbra sem adta fel, nagy pelyhekben hullott ránk, de minket már ez sem zavart, csak mentünk és mentünk, tudva, hogy egyre közelebb érünk a célhoz. Ezt erősítette meg az útjelző táblák felirata, amelyeken egyre csak fogyott a kilométerek száma Egerhez közeledve. Aztán a sötét ellenére felismertük a tájat, ahol a múltkori, 50 km-es teljesítménytúránkat kezdtük. Igy már ismerős terepen figyeltük a horizonton a város bíbor fényét, amely csak sejtetni engedte, hogy ott valahol hamarosan felbukkannak az igazi éles fények is.

Az utolsó meredek lejtőn még a nadrágféket is beizzítottuk, ami egy csöppet sem volt probléma a friss porhó miatt. Beérve a városba meglepődve tapasztaltuk, hogy micsoda nyüzsgés van még, autók, gyalogosok szelték az utcákat az éjszaka közepén. A város széli egyik portánál még érdeklődtek is, hogy Miskolctapolcáról jövünk-e.

Aztán végre hóemberekként megérkeztünk a célba, ahol meleg mosoly fogadott minket. Jól esett a virsli és jól esett úgy leülni, hogy már nem kellett tovább menni, mert beértünk, mert megcsináltuk! Megbeszéltük, hogy büszkék lehetünk magunkra, legfőképp azért mert a különös hideg ellenére sikerült végig menni - azzal a többi kétszázakárhány hasonlóan elvetemült emberrel együtt, akik ezt a távot tűzték ki célul erre a napra - és legyőzni önmagunkat.

Összegzés, tapasztalat? Kemény, hideg túra volt, az akkor még "sohatöbbetnemleszekilyenhülye" gondolat már a múlté és a megszépítő néhány hetes messzeség távlatából már tényleg csak a szépre és jóra emlékezünk.