Elkezdődött a túraidényünk. Idei egyik első utunk a Tátrába vezetett. Igen, a téli Tátrába. Felmerülhet benned, hogy jó döntése-e télen a Tátrába menni a sok bajbajutott hegymászó, turista esetét hallván? Igen, jó döntés volt. :-) Mi egy völgytúrát terveztünk teljesíteni. Itthon már nyoma se volt a hónak, de fent nem tudtuk, hogy mi vár majd ránk, ezért pakoltunk amit hittünk, hogy kell. És maradt is itthon egy s más amire bizony szükség lett volna. Hajnali indulást követően elég korán megérkeztünk Ótátrafüredre a Hrebienok alsó állomására. Az első szerelvény indulásáig kb. 1 óránk volt. Kihasználva a bőséges időkeretet kényelmesen átöltözködtünk, felkészültünk az indulásra. Megvizslattuk a hegyet melynek lejtőin itt-ott volt csak összefüggő hótakaró. Lehet túlzás a kamáslit is felvenni? Gondoltam. Majd fent elválik.
Láttam síléceket cipelő embereket. De hiszen itt nincs is sípálya - morfondíroztam. Ezek biztos olyat tudnak, amit mi nem. Felfogaskerekeztünk a felső állomásra és elindultunk a Téry-házhoz a piros jelzés mentén. Az 1280 méteren lévő "fakaput" átlépvén már meg is kaptuk a választ, hogy miért is kellhet a síléc és a hágóvas. A máskor kellemes kis dózerút szinte tükörsimára volt lefagyva, amin hágóvas vagy túrasí nélkül maximum a bakikra szerelt "hólánc" és anticsussz nélkül csak egy polip tudott volna biztonságosan közlekedni. És ebben a pillanatban tűnt rossz döntésnek a gyári csomagolásban lévő anticsussz otthonhagyása. Egyedül Loós Tomi túratársunknak volt hólánca a bakira. Neki is ez volt a tesztút, mert mint reggel említette még nem volt alkalma kipróbálni. Na de térjünk vissza a jeges turistaútra. Nehogy már a Nemzeti ünnepünk előtti napon adjuk fel! A magyar ember nem ilyen. Bátran nekivágtunk a tervezett útnak, jutunk, amíg jutunk. Egymást segítve haladtunk a nehéz terepen, de nagyon élveztük a szokatlan környezetet. Ahogy lépkedtünk egymás után, egyre jobban megszoktuk a terepet és egész jól alkalmazkodtunk hozzá. Szinte elrepült az idő amikorra elértük a Zamkovszky menedékházat. Itt kicsit kajáltunk és eldöntöttük, hogy tovább baktatunk. Az idő pompás volt. Verőfényes napsütés és kellemes plusz hőmérséklet volt. A szél néha taszított rajtunk egyet-kettőt de talpon maradtunk.

A háztól a zöld jelzésen haladtunk tovább, mely úton az egyre ritkuló fenyves után már csak a törpefenyők álltak sorfalat nekünk. Majd később ezek is eltűntek, amiket a hótakaró alól kikukucskáló sziklák váltottak fel. Ezen a szakaszon az utunkat már nagyobb hóban és keskenyebbre kitaposott utacskán kellett folytatnunk. Egyszer csak feltűnt előttünk a 2015 méter magasan lévő Téry-ház. Egy hatalmas emelkedő tetején, amire komoly emelkedésű út vezetett fel. Alulról teljesíthetetlennek látszott, de nem adtuk fel. Amikor elértük az emelkedőt, több útvonalat is kitapostak előttünk, így választhattunk melyiken haladunk tovább. Cikk-cakkbak haladva loptuk a távolságot, de nagyon nehéz volt a terep. Igazi süppedős hóban járkáltunk. Könnyen combközépig "beszakadhatott" a hó, ami lefele jövet többször meg is történt. Sok lihegés és megállás után 13:00-órára elértük a Téry menedékházat. Délután kettőig adtunk pihenőt magunknak. Ebbe belefért egy ebéd és egy kis szieszta is. Ettünk, ittunk, beszélgettünk és közben jókat nevettünk, mint az idáig vezető úton végig. A pihenő után összecihelődtünk és elindultunk visszafele. Volt egy tervünk, hogy elérjük az utolsó 16:30-kor induló szerelvényt a Hrebienoki felső állomáson, mert reggel returjegyett vettünk.



A visszafelé vezető úton a meredek leejtőn Sulyok Gabi egyszer csak fenékre huppant és elkezdet csúszni lefelé (itt még véletlenül). Egy tized másodperc alatt átfutott mindenki fejében, hogy így gyorsíthatunk a lefelé meneten és persze a gyermeki tudat is ott motoszkált bennünk. Na több se kellett sorra lecsücsültünk a hóba és elkezdünk csúszni lefelé. A hó puha volt, ezért könnyen meg lehetett állni, de azért Jónizs Lajost a hátizsákjánál fogva csak el kellet kapni, mert egy kicsit hasra fordulva csúszott lefelé és így biztos meg lehetett állítani. Ezzel a "fakultatív programmal" az utat meggyorsítottuk. Talpra állásunk után nagyon jó tempóban megállás nélkül haladtunk. Biztos volt, hogy az utolsó vonatot elérjük, de olyan jól ereszkedtünk, hogy a 16:00-órás szerelvénnyel le is tudtunk jönni. Bepakoltunk a buszba majd a kihagyhatatlan káposztaleves evés következett. Evés után elindultunk hazafelé és este 22:00-re itthon is voltunk. A túráról érdemes lett volna filmet forgatni. A filmeknek meg van stáblistája, hát ezért itt a mi stáblistánk.

Vadja Bori - túratárs, aki csak azért is végigcsinálta
Komáromi Ildikó - folyton ámulatba eső túratárs,
Loós Tomi - túratárs, mentor, viccfelelős
Sulyok Gabi - túratárs, aki nem volt hajlandó a szélkabátot felvenni, pedig volt neki
Jónizs Lali - alkalmi sofőr, túratárs, jókedv felelős, "belső szervi jégtelenítő" szakember
Margó - túratárs, projektfelelős, koordinátor, káposztaleves pusztító
Csabi - túrázó, aki szerint minden csak másfél km-nyire van, éjszakai non-stop kormányzó (sofőr), alkalmi krónikás


További képeket ide kattintva nézegethetsz (slideshow zenével, munkahelyen csak óvatosan;-)