Elmaradt az október 23-25- re tervezett Hamahama túlélőtúra, és nekünk nem volt hová menni. Nincs hová menni???

Jött a telefon Margótól, hogy van ötlete több is, olyan helyek ahol még nem jártunk. Mondtam jó lesz, majd szóljon, hogy mikor indulunk. Így történt, hogy az esti sms-ből derült ki, hogy sk megyünk a Szilicei fennsíkra túrázni. Kell fejlámpa, és 5-10 euró, a többi részlet nem is érdekelt. Megyünk. Két kocsival nyolcan. A mi kocsink legénysége: Margó, Csabi, Ildi, Böbe, és Jenny.
Az út hosszú volt. Hiába a szórakoztató társaság, már gyalogoltam volna. Gombaszög volt a kiinduló állomás, a barlang bejáratánál parkoltunk le. Gyors eligazítás, választás a lehetőségek közül, és már kerestük is a sárga jelzést, ami felvisz a fennsíkra. Ősz levelek takarták a csúszós köveket, és mi ezen emelkedtünk hirtelen 200 métert. A fák ágainak többsége még nem engedte el lombkoronáját, csak néhány komiszabb levél hullott az útra. Gyönyörű aranysárga színben pompázott az erdő fenn és lenn is. Ezzel összhangba színezte a tájat ezernyi meleg szín árnyalata. Egész úton végigkísért bennünket a színkavalkád. Hol kevesebb avarban, hol vastagabb levélszőnyegen. Fel és le, fel és le.

Ezt az egyhangú ragyogást néhol kökény bokrok törték meg. Máshol mély töbrök szaggatták a hegyoldalt. Őzeket riasztottunk meg, akik fürge vágtába kezdtek az erdőben. Sok a vadles, vadetető a környéken. Szerencsére mi puskacsővel nem találkoztunk. Majd elérkeztünk a Szilicei jégbarlanghoz. Kicsit nézelődtünk, bár az alsó korlátnál lentebb nem merészkedtünk. A barlang szádája impozáns, klímája egyedi. Egy kisebb jégtömbnek megörültünk, de mivel jeges levegő csapódott ránk, sokat nem időztünk itt. A terep továbbra sem volt változatos, így egy útelágazásnál Csabival úgy döntöttünk, hogy a kocsi felé indulnánk tovább a zöld jelzésen. A többiek tettek egy kitérőt a Leány-kő kilátójához. Kettesben lépkedtünk a hullám gyalogúton, aminek nem akart vége lenni.

Több, mint két óra után megörültünk egy vadászháznak. Az hittük, hogy itt a sárga jelzés, ami levisz a parkolóba. De ez nem a várt épület volt. Térképünk nem lévén emlékezetünkre és tapasztalatunkra hagyatkozva átvágtunk a műúton, és 5 perc múlva egy másik háznál már a jelzés is meg volt. Hamar leereszkedtünk, hogy még sötétedés előtt a kocsinál legyünk. A padon üldögélve pihentettük lábainkat, amíg vártuk a többieket.

Erről a napról mindig az jut az eszembe, hogy végtelen utakon gyalogoltunk fel és le aranysárga leveleken, aranysárga köntösben, aranysárga tündöklésben.