Már évek óta szemezgettem egy hótalpas túrával, tavaly el is mentem a Barakásokkal, de sajnos elolvadt a hó azon a héten. A vágy azonban tovább élt, így idén is fontolgattam és végül ismét csatlakoztam a Barakásokhoz egy egynapos ausztriai kiruccanásra. Böbét is sikerült rávennem erre, így vasárnap hajnalban Budapestről együtt indultunk el a busszal, amely tele volt elszánt emberekkel. A túravezetők már a buszon beszámoltak arról, hogy előző napon is volt ott egy túra, de olyan szél volt a platón, hogy szenvedés volt az előre jutás, és mára sem mondtak jobb időt, így alternatív útvonal lehetősége is felmerült.

Na, ismét szép kilátások elé nézünk - gondoltam, mivel tavaly ugyan hó nem volt, de szél, eső és jeges eső annál inkább. Aztán végül az eső és a hó közül, inkább a havat választottuk és maradt az eredeti terv a Stuhleck megmászása.

Buszunk Spital am Semmering városkában parkolt le. Aztán kiosztották a hótalpakat és kb. egy fél órás gyaloglás következett egy erdészeti úton. Aztán végre letértünk az útról és felcsatolhattuk a hótalpakat. Ami persze nem tűnt olyan egyszerűnek elsőre, de végül is rájöttünk a titok nyitjára, így lassan mindenki robot módjára tette meg a kezdeti lépéseket.

A lényeg az volt, hogy meg kellett szokni, hogy nem lehet össze-vissza lépegetni, mint normál esetben, mert különben a hótalpak egymásba akadtak és akkor menthetetlenül esés következett.

Az út innen elég meredeken emelkedett szép fenyveseken át, néha olyan volt, mintha mesebeli tájon járna az ember. A hóesés sem csillapodott, így lassan de biztosan kezdett elázni a kesztyűm és a kabátom ujja. Aztán egyszer csak a sűrű hóesésben faházak tűntek fel tetejükön méteres hóval. Ez volt a Karl Lechner menedékház. Itt annyi időm volt, hogy igyak és egy csokit megegyek, amikor a csapat eleje már útra készülődött. Azt mondták, aki innen elindul már nem tud visszafordulni és innentől kezdve jó lenne, ha a csapat együtt maradna, mert a platón a szél, hófúvás, köd miatt egyedül jól el lehet kavarni. Természetesen eszembe se ötlött, hogy visszaforduljak, mindenképpen fel szerettem volna menni a csúcsra, így én is csatlakoztam a csúcshódítókhoz, ekkor még nem is sejtve, hogy mi vár rám.
A túravezető jó tempót diktált, így amikor megálltam lecserélni a vizes kesztyűmet egy szárazra jól le is maradtam és máris egyedül találtam magam az úton, de a nyomok jól követhetőek voltak és aztán láttam magam előtt túratársaimat is. A táj csodaszép volt, bár a borult égnek és a hóesésnek köszönhetően tágas panorámában nem lehetett gyönyörködni, de a hótakaróba burkolózott erdő varázslatos látványt nyújtott. Néha megdöbbenve láttam, hogy a nyáron olyan fejmagasságba felfestett jelzéseket a hó eltakarja és épp csak kikandikál a hó leple alól. Az út továbbra is emelkedett, hol szerpentinezve, hol csak egyszerűen egyenesen felfelé. Hát, ami igaz az igaz az ezer méter szintkülönbséget csak le kellett küzdenünk valamikor!

Később kiérve az erdőből felettünk magasodott a kopasz hegy gerince és alulról szinte lehetetlen volt megállapítani, hogy hol kezdődik az ég és a föld. Ahogy egyre feljebb értünk egyre inkább éreztük a szél erejét. Kiérve a platóra már csak foszlányokban lehetett látni a csapat elejét, aztán már csak az előttem haladó ember körvonalait voltam képes kivenni a tájból. Hófúvás orkán erejű széllel, útnak nyoma sem volt sehol. A fákra reptében fagyott rá a hó és vált jégszoborrá.

A nagy szélben még a levegővétel is nehézkes volt, a sálammal takartam el az arcomat és így sikerült tovább menni. A szél pedig olyan erővel fújt, hogy gyakran kibillentett az egyensúlyból és néha eszeveszett kalimpálással sikerült csak megtartani magam. Egy pillanatra a felhők között felsejlett a nap is, de épp csak annyira, hogy megmutassa magát, hogy még megvan. Ekkor vettem észre, hogy előttünk a magasban mintha egy ház körvonalazódna. Megörültem, hogy hamarosan odaérünk, de az időjárás viszontagságai miatt ez még elég hosszú idő volt.
Felfelé menet bámulva a lépéseimet azon tűnődtem vajon milyen lehet az igazi hegymászóknak egy hasonló vihar 6-7-8 ezer méter magasan? Tényleg elveszettnek érezheti magát az ember a nagy fehérségben, semmilyen viszonyítási alap nélkül. Aztán az emelkedő tetején tényleg ott volt a ház és fent talán még jobban vágtázott szél. Amikor kiszabadítottak a hótalp fogságából, amiből a befagyott hevederek miatt egyedül nem sikerült kilépnem, akkor valóban menedéket nyújtott a ház szélvédettsége és jóleső melege.

Megszabadulva csonttá fagyott kabátomtól és sapkámtól, örömmel kortyolgattam a teámat és a "fasírt" levesemet. Nem tudom mi volt a neve ennek a levesnek, de egy óriási egész fasírt csücsült a csésze alján, mint egy béka. Miután késsel összevagdostam, így már nem okozott gondot - az első pillanatban lehetetlennek tűnő feladat - elfogyasztani a levest. Egyébként a házban igazi hütte hangulat volt, meleg, jókedv és gyors kiszolgálás, óriási adagokkal. Asztaltársaim süteményt rendeltek, amiből egy adag kb. 4 embernek is elegendőnek tűnt. Ákostól megtudtam, hogy a csapat fele az első menedékháztól visszafordult, így gondoltam, hogy Böbe is velük tartott. Egy órás pihenő után újból felmálháztunk és felszereltük a hótalpainkat. Itt köszönöm meg Attilának a segítséget, aki nélkül megint csak nem sikerült volna a megfagyott hevedereket ráerősíteni a lábamra.
Még a gerincen haladtunk egy rövid ideig, aztán hamarosan elértük a sípályák tetejét és lejjebb ereszkedve már nem volt olyan szél és lassan már a tájból is láttunk valamit a fehérségen kívül. A hó pedig igazi friss porhó volt, úgyhogy játékosan vetettük bele magunkat, mert fantasztikus érzés volt a szűz hóba belegázolni a hótalppal! Nem számított az sem, hogy elestél, mert olyan volt, mintha egy vastag dunyhába ugrottál volna bele. Volt aki direkt bele is vetette magát a nagy hóba és akadt olyan is aki ugyan nem szándékosan, de igen gyakran érintkezett közvetlenül a fehérséggel. Nekem is sikerült kétszer elesnem, egyszer arccal előre (összeakadtak a hótalpak), a karjaim könyökig belesüllyedtek a hóba, aztán meg egy hátast dobtam, mert megcsúsztam. Lefelé hol a sípályák szélén haladtunk, hol az óriási fenyvesekben, hol keresztezve a pályát és mindenki élvezte a könnyed lefelé jövetet és a porhót. Bennem is jóleső fáradság áradt szét, ugyanakkor nagyon boldog voltam, hogy megcsináltam, hogy meg tudtam csinálni ezt a cseppet sem könnyű túrát, lefelé persze már azon gondolkodtam, hogy mikor és hová is kéne menni legközelebb egy többbnapos hótalpas túrára, mert igazán jó lenne egy igazi napsütéses időt is kifogni :-)

Leérve Böbe várt és elmesélte, hogy neki hogyan alakult a napja. Ő kicsit másképp élte meg, élményeit ide kattintva olvashatod el.

A konklúzió az, hogy akiben van egy kis érdeklődés, hajlam némi extrém dologra, az ne hagyja ki az életéből a hótalpazást! Fantasztikus érzés! Köszönet a túravezetőknek a segítségért és a vezetésért! Ákos és Attila felkészültek voltak és profi módon vezették, irányították a csapatot. Köszi! :-)