1. nap - Medve-szurdok

Reggel nagyon hajnalban indultunk, Csabi mindenkit összeszedett, így végül hajnali 3-kor indultunk el Debrecenből. Többszöri megállás után Mixnitzbe 10 óra 30 körül érkeztünk meg. Szedelőzködés után keltünk útra, először egy kis hegyi úton sétáltunk felfelé. Már ez megtépázta a társaságot és módfelett örültünk, amikor egy kis hegyi forrást találtunk, ahol hűsítettük magunkat. Ezután még kicsit emelkedtünk, míg végre oda nem értünk egy házhoz, ahol jegyeket kellett vennünk (3,5 euro/felnőtt). Ezt követően hamarosan elértük az első vízszintes létrát, ahol aztán villámgyorsan kiderült, hogy Jennyt mindjárt hátizsákba kell pakolni, mert ezeken ő nem tud haladni. Igy aztán egy pici pihenőnél az ebet zsákba raktuk.



Szűk szurdok, óriási falak és persze falétrák töménytelen mennyiségben! Röviden így lehet jellemezni a helyet. Az ismertető szerint 2900 lépcső van a szurdokban, hát nem számoltuk meg, de mindenesetre jó sok volt! Menet közben vízesésekben gyönyörködtünk. Egyszer elértünk egy pici menedékházat, amely ugyan zárva volt, de mégis emlékezetes maradt, mert a wc-jéhez vezető úton a ház falán felirat és kép riasztotta el az arra járókat, hogy óvakodjanak a viperafészektől, amely a ház melletti fáskamrában (? vagy alatt?) volt. Mi óvakodtunk, gyorsan tovább álltunk. A szurdok végén elértünk egy menedékházat, ahol jólesően kortyoltuk a hideg üdítőket. Későre járt már és még várt ránk egy kis út a tervezett szálláshelyünkig, így innen mi visszafelé vettük az irányt és egy kényelmes ösvényen gyalogoltunk le az autóig. Este érkeztünk Kaiserbrunnba, ahol ennyi sátrat még sohasem láttam az ingyenes kempinghelyen. Mi 5 sátrunkat már nem is tudtuk egymás mellé állítani, csak szétszórva, de a lényeg, hogy mindenki nyugovóra tudta hajtani a fejét!

2. nap - Rax - Weichtalklamm

Útvonal: Weichtalklamm - Trumstein
Táv: 8 km szint: 820 m fel és le is

Reggeli után 9 óra körül indultunk el gyalogosan a Weichtal ház felé, ahonnan a szurdok is kezdődik. Szomorúan látszott már az első méterek után, hogy az egész szurdokban egy gramm víz sincs, így a beígért "tuti elázást" csak este tudtuk abszolválni némi alkohollal, de erről majd később. A száraz szurdok nem okozott olyan nehézséget, mint amikor néhány éve először jártunk ott és akkor mindenhonnan folyt a víz. Most simán lehetett gyalogolni a patak száraz kövein. Néhány szűkületnél, létrát másztunk, aztán volt, ahol fém lépések segítették a továbbjutást. Ebünk, hol saját lábán, hol a hátizsákban túrázott. Társaságunk jól működött, mert mindenki próbált segíteni a másiknak, mikor hová lépjen és persze mindig volt egy harmadik ember, aki ezt meg is örökítette. Azért, hogy példázzam mégsem olyan könnyű a terep, találkoztunk egy hölggyel, akit igen csak megriasztott egy kis sziklamászás és sírva fordult vissza, de azért valahogyan csak sikerült összeszednie magát, mert ismét találkoztunk velük, amikor utolértek minket a menedékháznál. A háznál, hogy kellően hűsítsük magunkat citromos szódát öntöttünk magunkba. A ház mögött van egy nagy szikla a Trumstein, ezt jól kinéztük magunknak. A közelben lévő szintén magyar társaságtól érdeklődtem a feljutás nehézségéről.

Volt, aki azt mondta, hogy nagyon nehéz, más pedig azt, hogy vágjunk neki nyugodtan. Megebédeltünk, aztán néhányan, akik éreztünk magunkban kellő erőt egy kis mászásra elindultunk. Először láncok segítenek a meredek szilafalon maradni, majd később fém kapaszkodók is voltak. Eléggé kitett a hely néhány helyen, de valami fantasztikus érzés volt felmászni rá és onnan végre jól körbenézni. Csodaszép panoráma fogadott minket, nem is akartunk nagyon elindulni lefelé. Végül aztán ezer csúcsfotó után csak rászántuk magunkat, hogy visszatérjünk a csapat lenn maradó részéhez. Na a lefelé érdekesebb volt, mint a felfelé, mert remekül látszott a tátongó mélység alattunk, de azt, hogy hová is tedd a lábad, csak érezni lehetett. Jómagam se hittem volna, hogy ilyen kitekeredett poziciókra is képes vagyok olykor-olykor, szerintem egy jógi is megirigyelt volna. A lényeg, hogy mindenki szerencsésen földet ért. Innen már csak egy sima túraútvonalon kellet visszatérnünk a táborhelyig. Itt aztán kollektív tisztálkodást rendeztünk a kristálytiszta Schwarza patakban. Jókat mulattunk egymáson, ki hogyan bírja a jéghideg víz simogatását. Néhány bátor férfiember (Lajos, Attila, Csabi :) még úszott is, mi többiek, földi halandók csak magunkra lögyböltük a vizet.

Felfrissülés után aztán Szilvi és Attila jóvoltából nagyüzemi konyhát varázsoltunk a nomád parkolóból, a többi táborozó legnagyobb megdöbbenésére. 60 literes fazekukban (na ezért volt kevés hely a buszban;-) makarónit főztünk és nagy közös kajálást rendeztünk. Itt is köszönjük nekik!!! Jó kedvünket fokozandó került sor a már korábban említett finom kis "elázásra", amit nagy beszélgetések, fájó tagok masszírozása, sms küldés: "Eriggy!!", és rengeteg vidám óra, nagy-nagy vihogásokkal követetett. Klassz este volt egy klassz társaságban! (és ez itt most nem egy rádióreklám)

3. nap Hohe Wand
Útvonal: Naturpark parkoló - Hubertus ház - Eicherthütte - Grosse kanzel - Kliene Kanzel - parkoló
Táv: 8 km
Szint: 800 m

Reggeli után sátort bontottunk. Közben észrevettük, hogy a szemközti hegyoldalban ég az erdő. Hamarosan jöttek is a tűzoltók szárazon és levegőben. Helikopterről próbálták eloltani a tüzet. Sajnos nem tudom mi lett a végkifejlett, de remélem sikerrel jártak. A tábor többi lakója mindenestre aggódva figyelte a fejleményeket, mert így valószínűleg nem engedték fel őket a hegyre.
Mi 9-kor elhagytuk a helyet és Hohe Wand vonulatai felé vettük az irányt. Stollhof városa előtt kell a hegy felé fordulni, ahol rögtön egy fizető hely is van, fejenként 1,45 eurót kellett fizetni, plusz az autóért is ugyanennyit. A Hohe Wand tetején a nemzeti parkon belül kis állatkert és jó nagy parkoló fogadott minket. Itt pihentek le azok, akik ezen a napon már nem akartak többet gyalogolni. Mi folyamatosan lefelé haladtunk, olyannyira, hogy már kezdtem kételkedni, hogy a könyv szerint "könnyű túrának" aposztrofált utat elvétettük és egy másik úton haladunk. Olyan gurulós meredek volt a lefelé, hogy mindenki alig várta, hogy valamilyen vízszintesre érjen a talpa. Le is értünk a hegyről egy szurdok bejáratához, ahol egy útjelző tábla is megerősítette, hogy mi bizony ezt a "könnyű túrát" csináljuk. Innen kezdtünk emelkedni a Hubertus ház felé, ami épp zárva volt, de a plató széléről, ahol a ház is állt, csodás kilátás nyílt a távolba.

Itt pihenőt tartottunk aztán tovább emelkedtünk az Eicherthütte felé. Itt a Grosse Kanzel csúcskeresztjénél fotózkodtunk, aztán visszafelé vettük az irányt a parkolóba. Időnként a fejünk felett siklóernyősök és vitorlázórepülők süvítettek el. Kihasználták a hely adottságát, mivel a hegy előtti síkságon jól fel tud gyorsulni a szél és a hirtelen elé tornyosuló meredély pedig felfelé áramoltatja a levegőt. A túrát nagyjából 5 óra alatt teljesítettük. Kis vásárlás, tisztálkodás és aztán hazafelé indultunk.

Összegezve a három napot? Jó társaság, szép helyek, sok-sok vidám óra, igazi feltöltődés volt.

Utóirat: Lajos egész idő alatt fájlalta a bokáját, de Ildi masszázsa, és egyéb csodaszerei enyhítették fájdalmát. Néhány héttel később aztán kiderült, hogy Lajos bokája TÖRÖTT volt és így csinálta végig velünk a túrát. Nem volt semmi!!! Most otthon fekszik gipszben, de remélem a Tátrára talpra áll! Jobbulást kívánunk Lajos!