Két héttel korábban 52 km megtétele simán ment, ezért úgy gondoltam, nem jelenthet gondot 60 km legyőzése sem. A cél meghatározása után a terv megvalósítása következett. Gyors szervezkedés, végül Pistit sem kellett rábeszélnem az újabb próbatételre. Csütörtökön még Éva is jelezte, hogy velünk tart, így szombaton hajnalban hárman indultunk el autóval Cserépfalu irányába. Korán odaértünk, kényelmesen készülődtünk.

6 óra után indultunk el és gyorsan el is jutottunk az első ellenőrző pontig a kaptárkövekig. Itt Éva ismerte a pontőröket és egy kis beszélgetés következett. Tovább haladtunk közben hol gyönyörködtünk, hol szörnyűlködtünk a körülvevő sziklákban és tájban.

Az ellenőrző pontok olyan sűrűn voltak, hogy sosem tudtunk beleunni a monoton gyaloglásba.
A második ponton a Dobi réten sok-sok terepfutó előzött meg minket, ami nem is volt baj, mivel előzőleg folyton csak "futó" kiáltást hallottunk magunk mögött és próbáltunk minél hamarabb félre ugrani az útjukból. Itt kiosztottam társaimnak a csoki-ellátmányt, mert már nem akartam tovább cipelni.
Folytattuk utunkat a Hór-völgy felé, majd elértük az Oszla erdészházat, ahol ránézésre soha el nem fogyó zsíros-, lekváros-, vajas-kenyér hegyek fogadták az oda érkezőt. A kenyerek elmajszolása után következett a fekete leves, elindultunk az Ódor-vár felé. Előbb tömegekkel együtt, aztán hamarosan eltérített minket a jelzőtábla és itinerünk és hirtelen egyedül találtuk magunkat az emelkedőn, beérve a sűrűbe szalagozás vezetett fel a meredek hegyoldalban. Az előttünk járók már jól lecsúszdázták a lehullott faleveleket, így nem is kellett keresnünk az ösvényt csak kapaszkodtunk felfelé. Felérve pihentető sétával értünk az Ódorvári pihenőhöz, ahol megdöbbenve láttuk, hogy a 48 és 60-as távnak még a várba is fel kell kapaszkodnia, na hát fel is hágtunk így a tetőre, ahol kaptunk csokit, majd gyönyörködtünk a pazar látványban és az alattunk lévő Oszla erdészháztól kígyózó embertömeget szemléltük.

Innen gyors lefelével elértük az ideiglenes Egres ellenőrzőpontot és lelkiekben támogattuk a rövid táv felfelé lihegő résztvevőit, sűrű "köszönömet" mormolva a szervezőknek, hogy nekünk nem ezt a hosszan felfelé vezető utat jelölték ki.

Az órát nézve úgy tűnt, hogy lassan haladunk a szintidőhöz képest ezért turbó fokozatra kapcsoltunk. Ennek köszönhetően a következő 6 km-t 3/4-ed óra alatt tettük meg. A Pazsag völgy után már nagyon hosszúnak tűntek a kilométerek és nehezen jött el a várt sárga jelzés. Aztán kiderült, hogy kicsit elvétettük az utat, de szerencsére szembe jött velünk egy szimpatikus túratárs, aki a helyes útra terelt minket, így tovább róttuk az utat Répáshutáig, ahol egy kútnál frissítettük magunkat, majd az aszfalton értünk a Bánya-hegyi parkolóig. Itt újabb eszem-iszom várt minket és mivel már félúton jártunk, ezért mindenféle frissítést alkalmaztunk (talpkrémezés, zoknicsere stb.). A gyors tempónak köszönhetően én már itt úgy éreztem, hogy jól esik leülni és eszem ágában sincs tovább folytatni az utat, de hát persze győzött az akarat és a megmacskásodott izmokat újra mozgásba lendítettük.

Nem vettem komolyan az itinerben írtakat, hogy vegyünk vizet, mert nem lesz sokáig, mert úgy számoltam, hogy az ellenőrző pontok egyikén csak lesz majd egy pohárnyi, de mint később kiderült bizony tévedtem. Szóval megkezdtük emelkedésünket a fennsík felé és nem mondom, hogy jól esett a pihenés után az újabb emelkedő. Kis le és kis fel követte egymást majd egyszercsak kitárult a horizont és ott voltunk a Három-kő tisztásán. (Na nem ilyen gyorsan, mint ahogyan leírtam :) Itt gyors fotózás, majd szemrevételeztük az egy "köpésre" magasodó Tar-kő szikláit. Éva már csak mosolyogva tudta fogadni a hírt, hogy oda tartunk. Emlékeimben a két kő között tényleg nem sok a távolság, bár ez most nem tűnt olyan rövidnek. Persze mert minden nézőpont kérdése ugye…

Végre aztán a sűrűben feltűnt a pontőrök (Tar-kő) sátra, akik a szép kilátásban pihentek. Nagyon kedvesen fogadtak minket és utolsó vízkészletüket is felajánlották nekünk. Készségesen adtak tájékoztatást a még ránk váró útról és szintről, ettől kicsit megrémültünk, de a lányok kedvessége újult erővel töltött fel minket. Itt is megköszönöm nekik: KÖSZI!!
Innen leszaladtunk Imó-kőig, na nem igazán szaladtunk de élveztük, hogy itt egy métert sem kellett felfelé megtennünk. Nekem itt már nagyon a végét járta az innivaló készletem és a fiúknak sem volt itt, így gyors bélyegzés után folytattuk is utunkat. Itt még fel kellett küzdenünk magunkat a Lök bércre és a végtelenbe nyúló zöld jelzésen araszoltunk a Bujdosó-kő oldalában lévő ellenőrzőponthoz, ahol mézes, nápolyi és újabb kedves pontőrök vártak minket. Na meg egy jó hír, hogy extra ellenőrzőpont vár minket kb. 2 km múlva, ahol bőven van mit inni.

Gyorsan lejutottunk a hegyről a meredek lejtőn és ripsz-ropsz már ott toporogtunk az újabb pontőrök előtt, ahol nem csak innivalót, hanem újabb finomságot kínáltak. Bőséges italkészletükből még arra is jutott, hogy feltöltsem kulacsomat. Már kezdett sötétedni, ahogy tovább haladtunk az aszfaltúton és megelőzendő a vaksötétben való bóklászást előkészítettük a fejlámpáinkat, amire a sűrű erdőben bizony szükség is volt. Itt csatlakozott hozzánk egy fiatal pár akik a 48-as távon indultak, és világításként mobiltelefonjukat használták. Az úton haladva eszembe jutott, hogy ez az út az Ódorvárra felvezető utak közül a leglightosabb, így ezt biztatólag közöltem is túratársaimmal. A kezdeti kaptatót leküzdve tényleg nem volt már olyan nagy emelkedő, amin végig kellett volna vonszolni magunkat. Az Ódorvárnál a pontőr jó hírrel búcsúzott tőlünk, már csak 8 km várt ránk.

Hangulatunkat feldobva még dalra is fakadtunk, hogy minél hamarabb leküzdjük a hátralévő kilómétereket.

Persze nem csak sima 8 km volt hátra, közben még meg kellett mászni egy Nyomó hegyet is. Na ez már nem hiányzott egy cseppet sem, rohadt meredek és csúszós por és egy utolsó döfés a megsemmisüléshez. Persze azért felküzdöttük magunkat. Pisti már fentről biztatóan hívott minket, hogy már nem sok van. Végre tényleg felértünk és már csak abban reménykedtünk, hogy a távolban feltűnő fények valamelyike, az már Cserépfalu.
Innen már tényleg csak lefelé kellett mennünk, bár félve olvastam az itiner "felsétálunk" a pincesoron mondatát. Én már nem sétálok FEL SEHOVÁ! De persze felsétáltam és onnan már tényleg hamar az iskolában voltunk.

Kedvesen fogadtak minket és bár a szintidőn túlfutottunk megkaptuk a megérdemelt oklevelet és kitűzőt, na meg a babgulyást, ami nagyon jól esett.

Összefoglalva egy nehéz, de csodaszép útvonalú túrán vettünk részt, a szervezést pedig csak dicséret illeti a kedves szavakért, a profi hozzáállásért és a bőséges ellátásért.

További képeket ide kattintva nézegethesz