Amit a barlangról tudni kell:
Lampreschthofen (röviden Lampo) jelen pillanatban a világ harmadik legmélyebb barlangja a maga 1632 méteres mélységével. Salzburg tartományban, a Leogander Steinberge hegységben, a kétezres hegycsúcsokkal körbevett Saalach-patak völgyében, St. Martin és Weissbach falvak között, található 660 m tszf magasságban.

1998. augusztus 19-én Andrzej Ciszewski vezette lengyel expedíciónak sikerült összekötnie a PL-2 barlangot a Lamprechtsofen-nel, így 30 méterrel szárnyalta túl a Lampo a Jean Bernardot.

Az erős árvízveszély miatt a Lampoban biztonsággal csak télen lehet barlangászni. A magyarok engedélye a bejárattól felfelé +250 méterig terjed. Minden évben februárban van lehetőség a túra megszervezésére a kapott időpontban. A hatalmas barlangrendszer alsó bejáratán lehet csak bejutni a Lampo-ba. A három felső bejáratra, melyek 2000 méter fölött nyílnak, nem adnak engedélyt. A barlang megfelelő erőnlétet és kötéltechnikai gyakorlatot igényel, létrák és kötélhidak, lépőcsavarok segítik az előrehaladást a több tíz méternyi hasadék, és szakadék fölött.

10-en 3 autóval indultunk útnak - többszöri találkozó lebeszélése ellenére is - csak Loferben találkoztunk és 9 órányi autózás után érkeztünk a barlangászházhoz. A fiúk elégedetten nyugtázták, hogy az autókkal a bejáratig lehetett menni. Úgy terveztük, hogy még aznap rövid fotós túrát teszünk a vízesésig, kipróbáljuk a felszerelést, felmérjük a terepet. Irány a szállás St. Martin 40! Keresgélés közben felfedeztük St. Martint, ezt a gyönyörű alpesi falucskát festői környezetben, és megtaláltuk a legfontosabbat, a reggeli kávézóhelyet. A szállás szerencsére mindenkinek megfelelt. Gyors szobaelosztás után kajáltunk majd összeszedtük a felszerelést és indultunk vissza.

Én még otthon elolvastam minden beszámolót, megnéztem minden képet a barlangról, amit csak találtam, így nagyjából tudtam mire számíthatok. A fiúk a meglepetést szeretik, Salgó vezeti őket, nekik ennyi elég volt.

Mire a ház előtt felöltöztünk, a karbidlámpákat feltöltöttük és mindenki készen állt az indulásra ránk fagyott a ruha, olyan hideg lett. Alig vártuk már, hogy induljunk! De mindig van akire várni kell! Janikának a beülője megmakacsolta magát Tojás pedig fel sem vette, mondván fotótúra lesz. Már pedig ebbe a barlangba csak biztosítással lehet bemenni. Kitöltöttük a hivatalos bejelentőlapot, mindenki aláírta és mehettünk is. A bejárat előtt a kötelező csoportkép készítése után kezdődött kalandunk a Lampoban.

Az első 200 méter bárki számára bejárható, mert idegenforgalmi barlangként üzemeltetik egész évben, itt járdák, korlátok és világítás (a kinti automatába 1 eurót dobva 15 perc) könnyíti a haladást. A Kanzlergrottenál kettévált a járat, jobbra fel folytatódik a kiépített rész, balra pedig bezárt rácson túl az első huzat kapu található. Innen már csak barlangászok mehetnek tovább, megfelelő felszereléssel és vezetéssel. A rácson bezárt lakatot találtunk és nem volt kulcsunk. Salgónak egy határozott rántással sikerült elhárítani az első akadályt. Erőteljes léghuzat volt a járatban.

A barlang hőmérséklete kb. 3-5 Celsius fok körüli, (de huzat miatt még hidegebbnek éreztük), ezért ajánlatos melegen öltözni, bár a folyamatos felfelé haladás miatt várhatóan kimelegszünk. A rövid bejárati részt után megjelentek a haladást könnyítő lépőcsavarok és kapaszkodók. A kiépítés általában kétszintű volt: egy alacsony vízálláshoz és egy árvízi helyzetre. A felső szint több helyen 2-3 méterrel magasabban volt. Már itt látszott, hogy ebben az alpesi barlangban a víz az úr! A folyosók és termek mérete is bizonyítja, hogy itt nem akármilyen természeti erők dolgoztak és dolgoznak a mai napig. Számomra félelmetes és egyben lenyűgöző volt. Most még nem kezdődött meg az olvadás, örültem is a kevés víznek, mert így a kényelmesebb alsó szinten haladhattunk.

Salgó ment elől, mutatta az utat, diktálta a tempót közben ismertette a szabályokat. A létrákon egyesével biztosítást bekötve haladhattunk, két karabinerrel: Egyik kötélbe be a másikból ki - hangzott az utasítás. Szépen kattogtak a karabinerek.

Mivel fotótúra volt a látványosabb részeknél megálltunk, próbáltuk bevilágítani a termeket weblapra való kép készítése céljából. Na ez nem mindig sikerült, már mint a látványos kép! Ha volt elég fény, mert kisebb volt a terem, akkora pára volt, hogy csak egy gomolygó párafelhő látszott a képen. Lélegzetvisszafojtva próbálkoztam néhány emlék értékű képet készíteni kisebb nagyobb sikerrel. Mások sem voltak sokkal szerencsésebbek, de lelkesek voltunk! Az első kötélhidat kihagytam, mert az alsó járat is száraz volt, gondoltam tartalékolom az erőmet. Ha nem muszáj nem kell a tériszonyommal megküzdeni. A fiúk egyesével átkeltek a hídon, láthatóan nagyon élvezték.

A Bock-tó robbantott kerülőjében egy szélfogó ajtón másztunk át, a 45 km-es rendszer huzata itt mutatja meg erejét, ha valaki nem csukja be, a felső járatokban jól érezhető. A szűkületen átbújva egy vízesés vájta mélyedés felett kellett átaraszolni egy vékony vassínen. Ezután követhettük az aktív járatot kb. 150 m-en keresztül, ennek végállomása egy 60 m-es vízesés. Már messziről hallható a víz dübörgése és érezhető a fokozódó nedvesség. Egy szűk mederben rohan lefelé a víz, minden tiszta vízpára. A falon kell ügyeskedni befelé ha nem akar az ember a jéghideg vízben megmerülni. A kanyar után már csak hangzavar és víz mindenütt, néhány perc alatt teljesen átázik az ember, de ezt látni és érezni kell. Eddig terveztük az első napi túrát. Innen visszafelé ugyanazon az úton haladtunk. Volt időm a létrákat alaposabban is megnézni. Hát nem semmi! Volt ott egyszerű szobalétra, medencéből kiszerelt vaslétra, kamionra fellépést segítő ócska létra is, rövidebb hosszabb változatban. A legborzasztóbb talán az volt, ahogy ezek össze voltak toldva, de legalább volt kapaszkodó és ki voltunk biztosítva. Gond nélkül 3 órás túra után érkeztünk vissza.

Másnapra hosszútúrát terveztünk (kb. 10 órásat), ezért a bag-be a felszerelés mellé levesek, gázfőző, csokik és egyéb finomságok is kerültek. A vízesésig az ismert úton tempósan haladtunk.

Innen tovább a főjáratban haladtunk a Lamprechtsdom irányába, melynek méretére jellemző hogy 100 m-en 70 m-t emelkedik és a vízesés fölé visz fel. Nem kis teljesítmény a fel illetve a lejutás benne. Többszöri pihenővel értük el az agyagos, csúszós köveken a hatalmas terem tetejére. Itt is létrák sokasága, kapaszkodók, lépőcsavarok könnyítik a haladást. Majd újra kötélhidak, létrák és egy keskeny patakmeder következik, hogy aztán eljussunk túránk egyik főállomásához a Grün-See-hez, azaz a Zöld-tóhoz. (A tó mélysége eléri a 6 m-t.) Ennek attrakciója a csigarendszerrel működő tutaj. Az átkelés egy embernek kényelmes és biztonságos, két embernek labilis, háromnak pedig süllyedő. Ha valaki lejut a Lampo-ba, idáig feltétlenül araszoljon el, mert nagy élmény nem szabad kihagyni! A tavon átkelve közvetlenül két hosszú dzsungel híd következik, alattunk a lámpafényben tükröződő zöld vízzel!

A következő terem alkalmasnak bizonyult az ebéd elfogyasztására. A gázfőzőn sorban készültek a forró levesek és teák, előkerültek a szendvicsek, energiaitalok, csokik. Innen már nem volt messze a tervezett végállomás. Egy csodás meanderen áthaladva elértük el túránk végét az első bivakot! Kis szusszanó után mérlegelve a befelé eltelt időt és a csapat fáradság közös döntés eredményeként visszaindultunk. Kifelé persze mindig gyorsabb, főleg ugyanazon az úton (5 óra befelé, 3 vissza). A bejárat nyitásakor kiderült, még világos van és sűrű pelyhekben havazik!

Így maradt ez egész éjjel! Reggelre kb 40-50 cm friss hó esett és a havazás folytatódott egész nap. Mi négyen (Zsolti, Brunya, Salgó és én) a Siesenbergklamm meglátogatását terveztük. Ez egy mesébe illő szurdokvölgyecske, osztrák módra kiépítve. Az út teljesen járhatatlan volt kivéve azt a kis nyomot, melyet előttünk a három "akadályt nem ismerő" barátunk hagyott. A látvány csak ilyen hangokat váltott ki belőlünk: Ahh! OH! Azt a! Hű de! stb.

Télen a hó, a víz, a jégcsapok változatos képződményeket alkotnak, valódi mesevilágba csöppentünk. Bár a biztonságos haladás miatt figyelni kellett minden lépésre, még így is előfordult, hogy a nem látható lépcsőfok helyett a levegőbe léptem. A pallók, létrák vastagon havasak, jegesek voltak. A völgyből kiérve egy erdei "úton" körben tudtunk visszajutni az autóig. Ezen a részen combtőig ért a hó. Brunya úgy döntött kipróbálja a hóban futást. Néhány szökdécselő mozdulat után feladta a küzdelmet és elterült a hópaplanban. A dombtetőről ráláttunk a kis falura, mely békésen aludta téli álmát. Teljesen elvarázsolt a környék szépsége, megnyugtató köze, az emberek kedvessége.

Köszönet a lehetőségért Salgónak, aki megszervezte és megmutatta nekünk mindezt!

További képeket ide kattintva nézegethetsz