A november végi időpont nem riasztott el attól, hogy szabadságom egy napján egy komolyabb túrára vállalkozzam. Más hasonlóan gondolkodó embert nem találtam, így egyedül vágtam neki az útnak.

A túra igazoló füzetecskéje szerint a túra időtartama nincs korlátozva, azonban én úgy véltem, hogy a 35 kilométer belefér egy napba, a korai sötétedés ellenére. Kapolcsról indultam és kiszállva az autóból rögtön rossz irányba mentem, de nem baj úgy csináltam, mint aki direkt erre akart menni, mondjuk épp a patak felett felállított oszlopon lévő műgólyafészek megcsodálása miatt.

Azért még időben megtaláltam a helyes utat és elkezdtem kapaszkodni a Királykőre, aminek bazalttömbje méltóságteljesen figyelte lépteimet. Az erdő madarai felháborodva kezdtek el zajongani, mikor meghallották, hogy betolakodtam birodalmukba.

Az emelkedő után az utam már csak szinten vezetett a Gyertyánoson át. Nem nőtt a szívemhez a hely, mivel a sűrű bokrok és cserjék között, az egyetlen járható úton vaddisznók friss nyomait fedeztem fel, ezért igen erős szemtornát végeztem, hol jobbra, hol balra. Az út mezőkön vezetett keresztül, ahol a jelzés igen foghíjas volt és gyakran mentem a megérzéseim alapján. Örültem, amikor beértem az első faluba Balatonhenyére, ahol a kék túra bélyegzőjét a kocsmában találtam. Kicsit úgy éreztem magam, mint a vadnyugati filmekben az idegen, amikor belép a poros kisváros kocsmájába, mert minden tekintet rám szegeződött és a kora reggeli időpont ellenére a törzskuncsaftok már szorgosan fogdosták poharaikat. Köszönésemet, azonban barátságosan fogadták.

Bélyegzés után egy iszonyúan sáros úton folytatódott az út. Egy enyhe emelkedő után aztán már meg is pillantottam Monoszló templomtornyát. A falu után Hegyes-tű felé vettem az utamat. Ezt a helyet mindenképpen meg akartam nézni magamnak, mivel a félig elbányászott hegyen nagyon jól látszanak a vulkanikus tevékenység maradványai az egymás mellett szinte függőlegesen sorakozó bazaltoszlopokkal. Nagyon érdekes látványt nyújt. Ha még a parkolótól kialakított lépcsősoron is felkapaszkodunk a hegy tetejére, akkor egy csodálatos körpanoráma tárul elénk a bazalthegyekkel, a Balatonnal és feltűnik következő uticélunk is Zánka. A bányánál geológiai bemutatóhely is működik, ami kiírás szerint egész évben belépődíjért látogatható, most azonban senki sem kért semmilyen díjat, és így bélyegzőt sem tudtam kérni az igazolófüzetembe.

Hegyes-tű a túra leglátványosabb része volt, így itt elég sok időt eltöltöttem. Aztán elindultam Zánkára. A falu így a tél kezdetén nagyon kihaltnak tűnt és csalódottan vettem tudomásul, hogy a falu terén látott térkép hirdetései között megpillantott cukrászda sem működött, így a magamnak beígért krémes is csak álom maradt. Leültem hát a strand mellett a Balaton partjára és elfogyasztottam elemózsiámat. Bélyegzőt a vasútállomásról szereztem és innen a zöld jelzést próbáltam meg követni.

A jelzés azonban nagyon mesebelinek tűnt, hol volt, hol nem volt, de leginkább nem volt, így Szentantalfára megint csak a saját utamon jutottam el. A falunak 3 temploma is van, egy utcában egymással szemben kettő is, de utam során egyetlen egy olyan helyet sem találtam (pl. bolt, kocsma) ahol bélyegzőhöz juthattam volna. Szomorúan néztem hát vissza a falura az útról, ahol zöld jelzés már vezetett, azonban közel sem azon az úton, mint amit a térkép jelzett. Itt már kezdtem azt gondolni, hogy nem tudom világosban befejezni a túrát és turbó sebességre kapcsoltam.

Hosszúnak tűnt az út a Csicsói erdészházhoz, ahol a kék túra bélyegzőjét kellett igazolásként a füzetbe nyomni. Egy robogó dzsip tolatott vissza hozzám, már-már azt hittem, hogy felajánlja, hogy elvisz a legközelebbi faluig, azonban a bent ülő zöld ruhás férfiak figyelmeztettek, hogy ne térjek le a murvás, jelzett útról, mert délután 3-tól rengeteg vadász van a környéken. Na még csak ezt kellett nekem! Túrabotommal hangosan kalamolva iszkoltam ki az erdőből, bízva abban, hogy egyik vadász sem néz majd engem elejtendő trófeának.

A Nagyvázsony felé tartó országútra lyukadtam ki, remélve, hogy itt összefutok Csabival, aki a megbeszéltek szerint itt felvesz majd. Az úton azonban csak egy hókotróval találkoztam, aki elmondta, hogy kb. 2-3 km-re vagyok Nagyvázsonytól. Elindultam a falu felé, azonban olyan veszélyesen jegesnek ítéltem meg az utat, hogy inkább visszafordultam és Vigantpeterdre beszéltem meg Csabival a találkozót. Nagyvázsony így majd legközelebbre maradt. Sikerült így is kb. 35 km-t gyalogolnom, a kb. 0 és -2 fokos időben. A túra leglátványosabb része Hegyes-tű volt. A dolgomat eléggé megnehezítette a jelzések elhanyagoltsága, így véleményem szerint csak olyan ember vágjon neki ennek az útnak, aki ismeri a környéket, vagy nem esik kétségbe, ha néha "rögtönöznie kell" a túra során.

További képek a galériában