Amikor először olvastam róla, elámultam egyrészt, mert kimondhatatlan volt számomra a név másrészt, mert egy csodáról szólt. Mindig is vonzottak az olyan helyek, ahol még csak nagyon kevesen jártak. A Bihar hegység ezen része jelenleg is ismeretlen, jelzés nélküli, így izgalommal számolgattam, hogy mikor is adódhat egy olyan nap, amikor bevállalhatóvá válik a túra. Néhány leírást sikerült találni az útról, ami első olvasatra nagyon is használhatónak tűnt és Mátyás Vilmos "A Bihar hegység" című könyvéből kimásolt térképvázlattal együtt, úgy tűnt, hogy könnyű kis séta lesz.

Végül is öten indultunk útnak egy vasárnapi reggelen. Célunk Körösmező (Poiana) volt. Ezt a pici zsákfalut még a térképünk sem jelölte, ezért kicsit nehezünkre esett megtalálni, de végül is sikerült. A faluban rendőrök állták utunkat és kérdezték, hogy merre tartunk, megmutattam a térképen, hogy a volt bányához tartunk így útbaigazításként jelezték, hogy merre menjünk és utunkra engedtek. Hamarosan eltűntek mellőlünk a házak és gidres-gödrös földúton haladtunk. Az úton óvatosan kell közlekedni, mert az alacsonyabb autók (mint pl. az Opel, amivel voltunk) alja könnyen lekoppan. A leírás szerint meg is találtuk a régi bányatelep elhagyatott házait, illetve a három patak összefolyását, amit Körösköz mezőnek (Poiana intre Crisuri) neveznek. Autónkat hátrahagyva átvágtunk a bányatelepen és a bal oldali Szélső-patak nevet viselő patakot követtük egy bányászati úton.

Utunk emelkedett szép lassan, majd elértünk egy éles balkanyart és mivel nem vettük elő a leírást, ezért emlékezetből csak az maradt meg, hogy innentől kezdve a patakmederben kell haladni, ezért nem törődve a combközépig érő csalánnal, a zúgó vizű patakkal, mi belevetettük magunkat a dzsindzsába.

Szegény Jennyke egy darabig bírt jönni az őt ellepő szúrós rengetegben, de aztán úgy döntött nem kínozza magát. Nem maradt más hátra, mint hátizsákba rakni és a hátamon cipelve tovább haladni. Háát nem volt egyszerű plusz 13 kg-mal egyensúlyozni a köveken, kidőlt fákon. Több órás dzsungelharc után már kiláttunk a patak medréből és úgy tűnt, hogy felettünk egy út van. Nosza kikapaszkodtunk és akkor ért minket a felismerés, hogy bizony mi hamarabb vetettük bele magunkat a patakba, mint kellett volna, hiszen ideáig kényelmesen elsétálhattunk volna az úton is!!! Hamarosan fel is tűnt egy ember az úton egy bazi nagy machetával a kezében, aki meg is erősítette az elképzelésünket és a nála lévő GPS-en még azt is megmutatta, hogy kb. 4-500 méterre vagyunk az elő vízesésektől.

Némi pihenés után az úton haladtunk tovább, ami egyszer csak eltűnt és beletorkollott egy patakmederbe, amelyen most rengeteg kidőlt, kivágott fa maradványa hevert keresztbe. Ezen kezdtünk el felfelé kapaszkodni, utunk nemsoká bevezetett egy erdőbe és a patak mellett már egy kis ösvényt is fel lehetett fedezni. Az erdő mélyén egyszer csak ott tornyosult előttünk egy magas sziklafal, amelyről óriási vízesés hullott alá. Ez a vízesés a Hotorán patak esése 80 méter magasból száguld a mélybe. A katlant jobban szemügyre véve, megtaláltuk a Hotorántól jobbra a Carligoi 40 m-es esését és balra pedig a Fontinyel 60 m-es esését. Kitikkadt testünknek és lelkünknek üdítő látványt nyújtott az egymástól néhány méterre lévő vízesések látványa. Czárán Gyula a három esést Szentháromság esésnek nevezte el. Egyébként erről a helyről nem láthatóak csak a vízesések alsó részei, tehát a legnagyobb 80 m-ből mondjuk úgy 30 m látható, de még ez is nagyon impozáns látványt nyújtott.

Miután kigyönyörködtük magunkat, a bal oldali patak mellett egy nagyon meredek (helyenként, szinte függőleges) kőomladékos hegyoldalban kapaszkodtunk (szó szerint) felfelé. A meredély végén egy útba botlottunk, amit sem a leírásunk sem Mátyás Vilmos térképe nem jelzett. Ezen jobbra indultunk, de pár méter után az út eltűnt a semmibe. Igy kissé tanácstalanul álltunk, hogy merre is tovább. Nem volt mást mi tenni, mint, hogy újból bevetettük magunkat az erdőbe és elkezdtünk dél felé haladni, ugyanakkor kissé emelkedni is. Nem kapaszkodtunk ki teljesen a gerincig, csak az oldalában araszolgattunk úttalanul. Aztán egyszer csak egy ösvényszerű nyomra bukkantunk, amely irány szerint jó felé haladt, így azt követtük. Végre elértük a leírás szerinti fenyves erdőt, bár sokkal távolabbinak tűnt, mint azt olvastuk. Aztán a fenyvesből kiértünk egy tisztásra, amelyen borókabokrok alkottak labirintust. A tisztásnak nagyon megörültünk, uzsonnaidőt tartottunk, közben gyönyörködtünk a Nagy Bihar látványában, csodáltuk az oldalában látható hófoltokat és találgattuk, hogy hol folytathatjuk tovább utunkat. Itt ugyanis úgy döntöttünk, hogy nem megyünk már tovább, hanem lerövidítjük az utat és leereszkedünk a völgybe autónkhoz.


A Bihar térkép jelzett egy utat a borókáson keresztül le a völgybe. De a borókán nem tudtunk átmenni, így hatalmasat kerültünk az erdőben, de az utat nem sikerült megtalálni, így a mért irányszög szerint végül is nyugati irányba kezdtünk el ereszkedni, árkon bokron át. Újabb dzsungelharc, sár, nagy meredélyek okoztak meglepetést, de aztán pár óra harc után csak leértünk a völgybe, ahol még egy utolsó patakátkelés várt minket, ahonnan kikapaszkodva ráleltünk hosszú órák után az első útra, amin szépen visszasétáltunk a bányához, majd autónkhoz. Az autón fehér lap fogadott minket, amelyen békéscsabai turisták küldtek kedves üdvözletet nekünk.

A faluba visszaérve örömmel tapasztaltuk, hogy vasárnap este nyolckor még lázasan készült az aszfalt, és a reggel még csak félpályás út, idő közben kiegészült. Ennek a falu apraja-nagyja csodájára járt, nagyon kedvesek is voltak, amikor segítettek átkelni az összeszűkült úton, vagy amikor vizet engedtek kiürült palackunkba. Éjszaka értünk haza fáradtan, de tele élményekkel, erről az igazán nem mindennapi, egyik túratársunk szerint "túlélő túráról".