Bátorságpróbára hívtam azokat, akik meg akarták "leckéztetni" magukat. Sokan összegyűltünk, ezen magam is meglepődtem. Végül aztán mindenféle kalandok után megérkeztünk Podlesokba ahonnan a kék jelzésen haladtunk végig a Hernád völgyében. Az első akadály némi sár volt, aztán egy kis kapaszkodás egy kis meredélyen, és máris ott találtuk magunkat a a folyó partján, ahol az igazi kiépített útvonal kezdődött.

Az első tálcákon szerintem mindekinek a torkában dobogott a szíve, de azt hiszem a végére már csak rutinból kellett lépegetni a rácsokon.

Az első hidacska előtt a folyóparton tartottunk ebédszünetet, aztán tovább kapaszkodtunk a láncokba. Az út ezen része igazából odafigyelést igényelt, mert a kövek csúsztak és persze a rácsokon sem volt mindegy, hogy hová lépsz.

Számomra most is a túra csúcspontját jelentette, amikor felkapaszkodtunk a Tamásfalvi kilátóba. A kilátás most is pazar volt, aki jól kinyitotta a szemét jobbra tőlünk a Magas-Tátra körvonalait is láthatta. Élvezetes látvány volt, ahogy túrázótársaim - megedződvén a "grillrácsokon"- lábugat lógatták a szédítő mélységbe.

Innen a sárga jelzésen ereszkedtünk le Cingov-ba, ahol buszaink már vártak minket.

Margó

Igy látták ezt mások:

Üdvözletem mindenkinek, aki részt vett a túrán és annak is, aki csak tervezi, hogy egyszer részt vesz!

Elöljáróban csak annyit, hogy Nagyon jó volt a túra. Izgalmas volt a sziklatálcákon átkelni a Hernád fölött. A függőhidak is felejthetetlenek voltak, főleg akkor, amikor az ember a közepére ért, miközben a végén a többiek is elindultak. Beremegett az egész, emlékeztetett arra az érzésre mikor gyerekként ráültünk a rázófotelre az elvarázsolt kastélyban.

A buszos utazás egy kicsit hosszabb lett, mint gondoltam, de azért eltelt. Emlékezetes volt a benzinkúti megálló, ahol egy WC-n osztoztunk mindannyian. Ez a szünet így kb. 1 órásra sikeredett. 11 órára megérkeztünk, újabb rohamot indítottunk az egyetlen mobil toalett vesztére, sikeresen vettük az akadályokat és a kiabáló parkoló őr nénit is, és végre 11 óra 20 perckor elindultunk. Erre a pillanatra vártam már hetek óta. A kezdeti útakadályok nagyon izgalmasak voltak és örültem, hogy ott lehettem.

Néha találkoztunk szembe jövő túrázókkal is, amin néha csodálkoztunk, mert tudtunkkal egyirányúak voltak az ösvények. Az első pár sziklatálcára lépés felejthetetlen volt, mivel azt hittem magamról, hogy tériszonyom van, de ha van is, itt nem jött elő. Biztonságban éreztem magam azáltal, hogy kapaszkodni tudtunk a láncokban. Néha jobb lett volna, ha magasabban lettek volna a láncok, de ennek is biztos meg van az oka, hogy kb. derék magasságban húzódtak a kapaszkodók. (Lehet gondoltak a gyerekekre, de én 10-12 éves kor alatt biztos nem vinném a gyerekeimet.)

Én és a férjem kb. 8 éve nem túráztunk (a családalapítás minden erőnket és kedvünket igénybe vette), ezért kicsit féltem is, hogy fogom-e úgy bírni, mint a rutinosabb természetjárók. Kellemesen csalódtam, mert leszámítva az utolsó részét a túrának, nagyon jól bírtam. A véghajránál, mikor felértünk úti célunk csúcspontjára a Tamásfalvi kilátóba, úgy éreztem, hogy a torkomon kiugrik a szívem, de sikerült legyűrnöm a szintemelkedést és magamat is. Nagyon jó érzés volt fent állni azzal a tudattal, hogy MEGCSINÁLTAM!!!! ITT VAGYOK!!!!

A kilátás pazar volt. Este fél tizenkettőkor értünk haza. Sajnos egyvalakit megviselt a buszos út, átéreztem szegény kavargó problémáját, én is megtapasztaltam már a szerpentinek jótékony hatását (Fogyókúrázóknak tudom ajánlani). Otthon végre jól esett vízszintesbe kerülni.

Utózönge:

Érdekes módon nem volt izomlázam utána, nem is értem, miért. A házimunkát és a gyerekek után való állandó pakolást leszámítva egyáltalán nem szoktam sportolni. Vagy ez az igazi sport???

Szabóné Bódor Andrea