Esti indulás, hosszú utazás, rövid alvás, korán kelés. Mindezek után már ott is álltunk a Biele Voda morcona parkolóőre előtt. A csapat elszántságát példázza, hogy sapkákba, kesztyűkbe burkolózva a tervezett időben útra is indultunk, miközben gyönyörködtünk a felkelő napsugarak által megfestett hegycsúcsokban. A Zöld-tavi menedékházig kényelmes úton, a szintemelkedést szinte észre se véve jutottunk el. Közben persze élveztük a havas csúcsok látványát és találgattuk, hogy a háztól melyik irányba is mehet az út, mivel körbe-körbe csak függőleges falakat láttunk. A Zöld-tó a reggeli árnyékban nem mutatta meg smaragdzöld színét, de így is lenyűgöző látványt nyújtott a vízben visszatükröződő Karbunkulus-torony képe.

A házban jól esett a kinti fagyos levegő után a meleg. Feltöltöttük magunkat némi meleg nedűvel és szilárd táplálékkal, majd útra keltünk az innen még kb. 700 m szintemelkedést jelző utunknak. A háztól a sárga jelzésen indultunk felfelé, szerencsére végig napsütésben, így aztán hamar ledobáltuk magunkról a felesleges ruhaneműt. Az út előbb törpe fenyvesben szerpentinez és elég látványosan érzékelhető az emelkedés. Aztán hamarosan feltűnik a Vörös-tó (Cervena pleso), melynek óriási sziklaszigetein néhány túratársunk napozott. Innen persze tovább emelkedtünk és egészen testközelben havat is találtunk, aminek először nagyon örültünk, de amikor észrevettük, hogy a túristautat is hó lepi, már nem voltunk olyan elégedettek.

Csapatunk bátrabbjai nekivágtak a hólejtő keresztezésének, jómagam inkább annak kikerülését választottam. Közben újabb tavacska mellett haladtunk el és elértük a láncos szakaszt. Alulról elég függőlegesnek és félelmetesnek nézett ki, de amikor már beszálltál, akkor kiderült, hogy nem is olyan gáz a hely. A két alsó láncot felfelé én nem is használtam, mert a sziklákon kényelmesen fel lehetett kapaszkodni, a harmadik lánc egy kapaszkodó nélküli sziklamélyedésben van, na itt nem árt használni. A csapat az akadályt hibátlanul leküzdötte. Ekkor azt hittem túl vagyunk a nehezén. Később rá kellett jönnöm, hogy tévedtem.

A térképen oly picinek tűnő útszakasz a valóságban egy hullámvasút volt. Hogy miért? Kapaszkodsz fölfelé és biztos vagy benne, hogy az előtted tornyosuló sziklák már a csúcshoz tartoznak. Aztán, amikor odaérsz azt látod, hogy a túloldalon még jól le kell ereszkedned ahhoz, hogy újból fölmászhass. Aztán ez az érzés még megismétlődik néhányszor. Persze a terepet még jócskán nehezítette a lefagyott szikla, így alaposan meg kellett fontolni, hogy melyik végtagunkat hová is tesszük. Minden nehézség után aztán tényleg felértünk a Fehér-tavi csúcs 2229 m-es magaslatára. Ebédeltünk és gyönyörködtünk a páratlan kilátásban. (Lányok figyelem, szlovák férfiak előszeretettel cserélik le pólóikat a csúcson!) Na, de tényleg szép a panoráma is! :-) A Fehér-tavi csúcs a Magas-Tátra főgerincének legkeletibb csúcsa, érdekessége még, hogy 4 gerinc találkozásánál van.

Pihenés után még ugyanez az út várt ránk lefelé is és ez ebből az irányból sem volt egyszerű. Mire a Zöld-tavi menedékházhoz értünk már tisztán látszott, hogy turbó sebességre kell kapcsolnunk, hogy ne kelljen totál sötétben bóklászni. Igy gyors léptekkel haladva este 7-re értünk le a parkolóba. Az idő pompás, a táj gyönyörű volt, az út nem csak a lábat, hanem a karizmokat is megmozgatta, mindenkinek csak ajánlani tudom!

Szöveg, képek: Margó